A halott falu

Egy feladatot kell teljesíteni:

Mindig embernek maradni. 

1.

Ott áll a homályos, havas

lejtőkön, hol a tér saras,

hol a pap szíve is savas.

Itt soha nem szólt a kakas.

A kandalló is kihűlt már.

Nedves ház fala között vár,

egy magányos, helybéli pár. 

Itt soha nem járt még a nyár.

Haja kihull és majd őszül,

betegsége, baja bővül.

Hol egykor őt vette nőül,

most keresztek fölött bődül.

Házában zsíros edények,

már küszöbön a nagy péntek.

Nagy vigasz ez bús lelkének,

mert jele az a jólétnek.

2.

Már kihűlt a testem,

és elszállt a lelkem.

Kihalt már emlékem, 

nincsen ellenségem.

Elhagytam otthonom, 

immár nem ott lakom.

Új ruhámat szabom,

más élet vár, tudom.

Napsugár melegít,

a kukac betegít,

majd megbecstelenít

s csak a föld nehezít.

Csontom hever fában,

rajta virág fogan.

Nincsen már se fogam,

se hajam, se szavam.

3.

Kinyílt a Kapu előttem,

s erőtlen elé vetődtem

egy zöld tavaszi erdőben,

már bízva a teremtőben.

Ott áll előttem fénylően,

keze átkarol féltően.

Majd fülembe súgja szépen:

üdvözöl téged az éden.

Ágyam délen van az égben,

házam a réten áll fényben.

Poharam teli van mézzel, 

székemben boldogság fészkel.

A pincében boros hordók,

az asztalon teli korsók,

van ott manna, rizs meg kenyér.

Ajtómon mindenki befér.

4.

Lefeküdt a selyem ágyra,

álomkeltő, örök tárgyra.

Istenhez szólott álmában:

miért részesít áldásban?

A Teremtő választ adván:

Ember voltál és nem patkány,

nem csüngvén anyján, se apján,

kezét mindig nyitva tartván.

Ez volt hát ama nagy titok,

hogy többé ne érjen szitok.

majd ezrekkel vacsoráztak, 

hol több hely jut a leprásnak.

Felhők között, bő napfényben

Nem gondolkodván se pénzen

de béren sem, se a végben,

éltek boldogan, békében.

Az élet éneke

1

Ráléptem az útra, arra a hosszú,

fájó földre, ahol sikoly lakol.

Túléltem a túra, az ár, a bosszú

hajó s ősz sorát, hol szipoly papol.

Kijártam egyetemet, iskolát

az államét, az életét, hiába!

Szilárdan jártam az élet sorát

Így torkollott minden tragédiába.

Anyám szeretett, apám keresett. 

Istenem óvott, mindenem lógott

Babám etetett, lazán nevetett. 

Sírás hallik, hol sírásó meghajlott
Hiányzik innen a remény s a béke.
S immár lehull a vén, fehér hó. Vége!

2

Eloszlik a homály, világosodik 

az elmém, új kapu nyílik előttem.

Eloszlik a köd s kivirágosodik

a termény, és én ott álltam erőtlen. . 

Láttam a színtiszta igazságot, 

a valós értéket, nem a hazugat

Bántam minden tettem, mondta: látod?

S megnyitotta az angyali kapukat. 

Láttam én országot, hol helye nincs

se gonosznak, se rossznak, se nekem

Itt állva bántam, látván: semmim sincs

Rájöttem, hogy érték a szeretet, a nevem
Család, igazság, a gyereked és a gége
A tél után mindig a tavasz jő! Nincs vége!

A bosszú

1.

Kakaskukorékolásra ébredt Éva kapitánynő e hűvös őszi reggelen. És most ne arra gondoljunk, hogy egy szép, sivatagi tanyán tart állatokat, hanem egy fővárosi lakásban él és kakaskukorékolás a csengőhangja. Éva nagyon szerette a természetet és vidéken is nőtt fel. Kiskora óta a hajókhoz vonzódik, így ment az iskola befejezése után kapitányképzőbe, amit sikeresen v;gzett el. Miután a képzést befejezte, egy akkor már veteránnak számító turisztikai céghez csatlakozott. Ma a cég  25.évfordulóját ünnepli. Egyértelműen egy hajón, amire régi, jól képzett és tapasztalt kapitányukat, Frieden Évát kérték fel. A jelölt ennek nagyon örült, mély megtiszteltetésnek tekintette, ezért rögtön igent mondott.

            Amint megérkezett a dokkhoz máris felengedte a hölgyeket. Mindig őket engedte fel először, majd a maradék helyekre jöttek az urak és csak a vendégek után tért be nagy taps köszöntével a cég tulajdonosa. A fekete ruhás személyzet munkához állt, elkezdték kihordani az italokat. Miután a hajón mindenki megjelent, a kapitánynő elmondta szokásos beszédjét az út előtt.

"ÜDVÖZLÖK MINDEN KEDVES VENDÉGET. KÍVÁNOM, HOGY UTAZÁSUK ALATT ÉREZZÉK JÓL MAGUKAT. LEGYEN EMLÉKEZETES A MAI ALKALOM, MELYET SOHA, SENKI NEM FOG ELFELEDNI. ÉN ÉS A SZEMÉLYZET MEGTESZÜNK MINDENT, HOGY ÖNÖK KÉNYELEMBEN ÉS TELJES ELÉGEDETTSÉGGEL UTAZHASSANAK. ILLETVE KÖSZÖNET ILLET A CÉG IGAZGATÓJÁT IS, AMIÉRT ENGEM KÉRT FEL EME HAJÓ VEZETÉSÉRE"

Miután Éva befejezte beszédét, a mikrofont az igazgató úrnak adta át.

            "MÉLYEN TISZTELT KOLLÉGÁK, ROKONOK, ALKALMAZOTTAIM. SZERETETTEL KÖSZÖNTÖM ÖNÖKET A "TOD" NEVŰ HAJÓ FEDÉLZETÉN. KÖSZÖNÖM, HOGY MIND ELFOGADTÁK MEGHÍVÁSOMAT. ÉREZZÉK JÓL MAGUKAT!"

Az igazgató, beszéde után koccintott Évával és ezzel meg is nyílt az ünnepség. Ez után Éva a hajóhídra vonult, és a hajó nem sokkal később el is indult Gefahr városába.

            A hajón a vendégek táncoltak, mulattak, ittak, ettek. A legalsó szinten szobák voltak ki alakítva, amit a józanságot elvesztett párok szívesen látogattak. Az idősebbek, szakállas férfiak a kerekasztalnál szivaroztak és az üzletről, kereskedelemről beszélgettek, míg a nők szépen pletykálgattak. A kapitány teljesen elégedett volt mindennel. A hajó csodálatos volt, az időjárás is nekik kedvezett. A vendégek is nagyon örültek az ingyen ellátásnak. Ám, miután kifáradtak, hajnali 4-5 táján mind lefeküdtek. A kapitánynő is lefeküdt, a hajó vezetését Adolf Hitrejra bízta.

            Mindenki aludt, sötétség lepte el a hajót. Síri csend honolt az éjszakában, csak a kapitány helyettese és 2 esti segéd volt ébren. Legalábbis amíg tényleg nyugalom volt a hajón. Ugyanis hajnali 6 óra tájékán lövöldözésre ébredtek fel azok, akik a felső szinteken aludtak, köztük Éva is. Senki nem értette mi történik, de hamarosan rájöttek: mind a halál hajóján utaznak.

            Éva rögtön tudta, hogy miért jöttek és, hogy kiért. A hajón sok cég konkurensei voltak és sok gazdag ember. Kiváló alkalom volt a meggyilkolásukra. Éva kapitányi fülkéjében valamennyi fontos eszköz megtalálható volt, ami ilyen esetekben alkalmazható. Becsukta ajtaját, magához vette a kapitányi fegyvert és a vészjelző pisztolyt. Ezután felhívta a hajóhidat, hogy megtudja ki vezeti a hajót. Ámbár senki nem vette fel a telefont, így érezte, hogy itt már ő nem kapitány, hanem csak egy túsz.  

2.

A cég igazgatója, Slavomir Vojna már arra ébredt, hogy fegyveresek jönnek be a szobájába. Tudta, hogy mi történik és azt is, hogy kik küldték őket.

- Hagyjanak! - szólalt fel Elena Vojna, Slavomir második felesége.

- Kussolj! – kapta válaszul egy fekete símaszkos nőtől.

A fegyveresek azonnal kirántották Vojnájékat az ágyból és egy székre ültették, majd megkötözték őket. Még egy lepedőt sem vehettek magukra, anyaszült meztelenül kellett ülniük a széken. Hamarosan megérkezett egy széles vállú, szakállas símaszk nélküli öltönyös öregember.

- Mindenki túszul ejtve?
- Igen, Leonid Mikolajovics, csak a kapitány nincs meg – válaszolt a símaszkos nő az öltönyös öregembernek.
- Akkor kutassák át az egész hajót és hozzák őt is ide!
- Értem! – majd távozott.
Vojnájék némán ültek a széken, míg a szobájukban 5 símaszkos férfi volt és Leonid.
- Mindíg megfordul a kocka – szólalt meg Leonid, Slavomirra irányítva tekintetét – és soha nem tudhatjuk, hogy visszaáll-e a régi helyére, vagy esetleg egy teljesen másik helyre fog állni. De most több mint valószínű, hogy nekem esett a hatos.
Miután Leonid befejezte beszédét, intett az egyik emberének, hogy vegye le a szájtapaszt Vojnájékról, hogy azok szólhassanak.
- Vedd el az egész pénzemet, sőt ezt a hajót is neked adom, csak hagyj minket – szólalt fel rögvest Slavomir.

- Ha-ha. Ha ez a pénzről szólna én nem lennék itt – válaszolt mosolyogva, gúnyosan Leonid.

3.

Éva a kapitányfülke ablakán mászott ki, felfegyverkezve. Tudta, hogy nem mehet a hajóhíd felé, mert ott hemzsegnek a fegyveresek, és ugyanezt tudta az igazgató szobájáról is. Azonban az alagsort biztonságosnak találta. Ahhoz, hogy lejusson az alagsorba, át kellett mennie a hajó elejében lévő szellőzőnyíláshoz, ami bő két embernyi volt és összekötötte a fedélzetet a legalsó szinttel. Éva hát úgy döntött, hogy óvatosan, gúgolva megpróbál a hajó orrához lopózni. Azonban akadt egy kis bökkenő, több fegyveres volt, mint gondolta.  Így tudta, hogy előbb likvidálnia kell egypár fegyverest vagy elterelni a figyelmüket. Nem volt egy gyilkolós típus, soha nem is fogott még fegyvert a kezében, ezért inkább a figyelem elterelést próbálta ki. Kockáztatva a saját életét felgyújtotta a kapitányfülkét, hogy majd a tűz oltására csak odamennek. Az égő szobát a fedélzeten lévők vették észre legelőször, így ők rohantak is rögtön oltani. Éva terve eddig jól alakul.
            Miután Éva leereszkedett a szellőzőnyíláson a sötét alagsorba, az alagsor másik oldalán lévő vészfülkébe szaladt, ami terrortámadás elleni búvóhelyként lett kialakítva. Itt ágy, rádió, térkép, úszómellény, néhány napi élelmiszer és gyógyszer is volt, valamint az ajtók vastagabbak voltak, mint bármelyik másik ajtó a hajón. Évának volt csak kulcsa ehhez a szobához, meg az igazgatónak. Éva azonnal végighaladt a sötét alagsoron, de sötétben, mivel nem merte megkockáztatni, hogy fényt gyújtson. A szoba sértetlen volt, a kapitánynő azonnal belépett és becsukta maga után az ajtót. Mivel a szobában nem volt ablak, ezért felkapcsolta a villanyt és a rádióhoz nyúlt.
- S.O.S. Itt gamma 869, S.O.S. Segítsenek!
Éva többször is próbálkozott, több frekvencián is, de senki nem válaszolt. Nem tudta, hogy mi tévő legyen. Amikor kezdett kétségbeesni egy férfi hangot közvetített a rádió.
- Gamma 869, hal engem?
- Igen! Itt gamma 869, terrortámadás érte a hajót! Segítsenek! S.O.S.
- Hol tartózkodik gamma 869?
- A kapitány a hajó búvóhelyén van, a hajót mások irányítják.
- Gamma 869, azonnal a keresésére indulunk. Próbáljon meg fellőni egy jelzőrakétát!
- Köszönöm!
Éva elégedetten fejezte be a beszélgetést. Majd tudta, hogy vissza kell mennie a fedélzetre.

Azt hitte sima ügy lesz, hiszen ugyanazt kell csinálnia, mint az előbb. Ám, amikor fellőtte a rakétát, a fegyveresek rögtön észrevették, így ő gepárd gyorsasággal rohant a szellőzőnyíláson és az alagsoron át a búvóhelyre, ám amikor a szoba elé ért valaki felkapcsolta a villanyt. Elkésett.

4.

- Oldjuk meg férfimódjára – kérlelte Leonidot Slavomir.
- Amilyen becsületesen játszottál te velem, olyan becsületesen fogok én is játszani veled, drága barátom!
- Felejtsük el a múltat, kezdjük tisztalappal.
- A lap csak a kosz eltüntetése után lehet újra tiszta. És most te vagy itt az a kosz, ami bepiszkolja a lapot.
- Bocsánat!

- Gyáva bocsánatkérés ez, Slavomir! Gyáva és hazug, mint te magad!
- Leonid, ettől senkinek sem lesz jobb – szólalt fel Elena Vojna.
- Hallgass el! – ordított rá Leonid – azok után, hogy erre a mocsokra cseréltél, ne is szólj hozzám.

- Leonid, bezárom a céget, csak engedj el minket!
- Ha meghalsz nem kell bezárnod a céged. A feleséged a hivatalos örököse, de ő utálja ezt a céget, így ugyis eladja.
- Megfogod bánni!
- Én? Még te beszélsz nekem a lelkiismeretről?
Leonid elhagyta a szobát és felment a hajóhídra.
- Mi újság a fedélzeten?
- Elfogtuk a kapitánynőt, hamarosan felviszik az igazgató szobájába.
- Egy nő a kapitány? – csodálkozott el Leonid.       

- Igen, uram!
Leonid e hír hallatán visszatért az igazgató szobájába. Ahol már Éva is megkötözve ült harmadikként.
- Hmm, itt van mindenki, aki számít. Akkor meg is hozhatjuk a végítéletet?
- Engem azért elengedhetne öregúr – szólt mérgesen és gúnyosan Éva.

- Ha mindenkit elengedek, akkor ki marad nekem? – nevetett Leonid.
- Uram, helikopterek és rendőrös motorcsónakok vettek körbe minket – rohant be egy fegyveres.

- Kezdjétek el kiengedni a túszokat, adjátok át őket nekik. Ez időhúzásként csodálatos terv.
Miután Leonid tudta, hogy hamarosan lecsukatják és innen már nem menekülhet az öt fegyveressel, Évával és Vojnájékkal becsukta magát az igazgató szobájába.
- Nos kedves Slavomir. Mit szeretnél még mondani?
- Leonid, az ég szerelmére! Kérlek, ne csináld! – szólt könnyezve Elena.
- Te elhagytál, ő elárult.
- Bocsánat!
- Istentől kérj bocsánatot, mert tőlem már késő!

5.

Leonid tudta, hogy minden túsz megmenekül a hajóról és azt is, hogy hozzájuk csak a végén, körülbelül 30 perc múlva érnek el. Azonban már 15 perc elteltével elővette fegyverét.
- 10 perc és újra fordul a kocka! – szólt Leonid – amíg viszont nekem kedvez, addig elrendezzük a dolgokat.
- De mégis miért kell ezt tenni, öregúr? – kérdezte Éva.
- Kedves hölgyem. A maga mellett ülő úr, Slavomir Vojna 24 évig volt jó barátom. Ez idő alatt alakítottunk egy hajós céget. Slavomirnak is volt felesége, nekem is. Az enyém Elena volt, aki most Slavomir felesége. Slavomiré pedig a húgom. Azt hittem csodálatos barátom van, majd fordult a kocka. Egyik közös olaszországi nyaralásunkon a húgom, Marina rajtakapta Slavomirt és Elenat az ágyban. Marina rögtön hozzám rohant. Ám, amikor én odaértem a szobába, ők már eltűntek. Ők a céghez mentek, mi a házunkhoz, ám én ekkor még nem tudtam, hogy ők hová mennek. Slavomir meg Elena már valószínűleg rég együtt voltak a hátunk mögött, mivel másnapra a cégből kizártak. A nulláról kellett kezdenem mindent. Marina segítségével csináltam egy saját hajóscéget, mivel ehhez a szakmához volt tapasztalatom. 15 éve már ennek az egésznek, és most én már ott tartok, hogy volt elég pénzem megfinanszírozni ezt az estét.

- Hogy volt erre képes igazgató úr? – csodálkozott Éva, ám választ nem kapott.

6.

Az egyik fegyveres levette a símaszkját.
- Marina? – csodálkozott el Slavomir.
- Igen, én. Jó érzés újra látni?
Lenoid átkarolta Marinat, majd nevetve odaszólt Elenának: az nevet, aki a végén nevet, és most mi nevetünk!
- Ha ez kell neked a nyugodt élethez, akkor ölj meg, gyerünk! – kiabált Elena.
- Meglesz az, ne félj – válaszolt Marina.
A szobában lévőket hirtelen megzavarták a kommandósok, akik elkezdték az ajtót betörni és feszíteni.
- Itt az idő! – mondta Leonid, majd Marina is elővette pisztolyát.
- Már ma este börtönben fogsz ülni, Leonid!
- Nem baj az, leülöm én azt a 10 évet, de legalább utána nyugodt szívvel élhetek!
            Az első golyó Marina pisztolyából repült Slavomir fejébe, melyet Elena és Éva sikoltása követett. Leonid nem tétovázott és megölte Elenát. A kommandósok azonban az első lövés után rögtön a dinamit mellett döntöttek és felrobbasztották az ajtót. Bár mire beértek a szobába már csak Évát találták élve és Leonidot. A 4 fegyveres öngyilkos lett, akárcsak Marina. Slavomir és Elena azonnal meghaltak a halántékot ért golyótól. A kommandósok kegyetlenül és embertelenül vitték ki Leonidot, Évát egy mentőhelikopter szállította el Ende városába.

A fantasztikus lány

                 Hideg reggelen ébredt fel Cristy. S mikor kinézett az ablakon, látta, hogy mindent köd borít. Nem látott előre tisztán, még a ház fundamentumát sem látta. Mintha egy bizonytalan ingoványon álnék - gondolta magában. A fürdőhöz sétált, hol megfésülte gyémántként csillogó, barna haját. Majd kisétált a teraszra. Mohás, korhadt fás teraszára, amelyen asztal állt magányosan, egyetlen szék társaságában. Cristy leült, kávéját az asztalra rakta, az a forró kávé illatától, mintha újra életre kelne, úgy barnúlt az ezüstös pohár alatt. Cristy betakarta magát bársonyos aranyozott takarójával, majd kávéját kortyolgatni kezdte és belenézett a ködbe.

                Más lett a világ – gondolta – még a kávé illata is elgyengült, már az sem ért sokat. Sem az ezüstös pohár nem szépítette a tájat, elvegyült a ködben. Cristy azonban e új világba belevitte saját világát, melyben az értéket nem a tárgyi értékek, hanem a lelkiek képezték. Cristy magányosan élve házában, ülve teraszán képzelődött a ködben. Misztikus lényeket talált ki, történeteket, melyek izgalmassá teszik a szürke napokat. S százezer virágszál figyelte Cristy gondolatait. Nekik írt pennájával, értük írt, a melegebb napokért.
                Ez a lány nagyot alkotott, fényességet vitt a ködbe.  Habár gyenge, nádszálvékony volt is, ereje nem testében lakozott, hanem elméjében. Legyőzte a szürkeséget, néha magányosan, néha versek olvasásával, zenék hallgatásával, más művészekkel.
                A teraszon nyirkos fa, havas lépcsők, ködös nappalok. A konyhában zsíros edények, a kamra ajtaja nyitva. Az ágy rendezetlenül áll sötétségben, fagyosan. Értékét vesztette e ház, mert egyetlen melegsége is kihűlt már. Az ősz mindig beköszönt egyszer s kihal a fa, még a legendák sem győzhetik le. Nincs olyan, hogy négy tavasz lenne. Nincs olyan, hogy halhatatlan lenne. De ki más világot alkot, abban a világbon ő örökké él. Így él Cristy regényeiben,  virgágszálak, vagy katonák emlékeiben. S olykor, mikor elveszni látszik világunk, művészeinknek köszönhetően találunk egy másik világot.

József Attila töredék

Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!

(1937)